Eseménydús nap volt ez a mai.

Míg júliustól novemberig tele vagyok szabadidővel, és teljesen kisimulok, addig december elejétől június végéig egy - látszólag véget nem érő - autós ámokfutásra hajaz az életem, amivel kapcsolatban néha az a benyomásom, hogy rég elromlott a fék, az út pedig durva szakadékok és kátyúk, meg aszfaltra tévedt, kómás szarvasok között visz.

Kemény.

Most például karácsonyi szezon és vizsgaidőszak van, valamint minden egyéb zubehör, ami ezekkel jár.

Tegnap például, az aktuális szopatós vizsga (a továbbiakban ASZV) után megállapítottuk Edittel, a kissé elvarázsolt csoporttársnőmmel, hogy ahogy múlnak az ASZV-től eltelt napok, úgy növekszik az emberben a remény, hogy talán mégse lesz fúró.

Aztán persze ki tudja.

Edit másik aranyköpése ma akkor hangzott el, amikor két tyúk becsapta az orra előtt a könyvtár ajtaját, mire ő közölte, hogy “dögöljenek meg.. [..hatásszünet..] ..a vizsgáitok!”.

Érdekes egy átok.

Vajon ez mennyivel rosszab a “romoljon el a videód”, vagy a “szőrösödjél meg napjában kétszer”, esetleg a “járjál úgy, mint a csillárom, lógjá’ is, meg égjé’ is” típusú, népi költeményeknél?

Na, de természetesen itt még nem ért véget a nap. Sikerült elcsúsznom a húgom (aki még mindig Dzsordzs, német nyelvterületen élőknek Georg) szőnyegén, és fejjel landolnom az ajtókeretre majdhogynem merőlegesen.

Egészen nagy meglepődéssel néztem végig a saját lassított felvételemet, mely komoly műgonddal kidolgozott képkockák formájában mutatta be nekem azokat az izgalmas jeleneteket, amikor elsőízben konstatáltam, hogy a fejem közeledik az ajtó pereméhez, ez utóbbi pedig, mivel a fizika makacs dolog, szintén elszántan közelít a koponyámhoz.

Volt koponyareccsenés, -koppanás, -dübbenés és floffrg-grrr-wakwak-trrr-gdgdgd.

Miután lepörgött a film, és a “the end” felirat helyett a “most kurvára fog fájni” warning kezdett el villogni, az jutott eszembe, hogy most tuti minimum kétfelé hasadt, leffegő, véres, szakadt húscafatok csüngenek a fejemen, de mikor megérkeztem a tükör elé, kiderült, hogy túlműködik a fantáziám.

Mindenesetre, ha eddig nem voltam hülye, hát egy ilyen ütés után már biztosan az leszek, ha pedig eddig is az voltam, most már legalább van mentségem.

A fejemet jelenleg medvesegg méretű, éktelen púpok, illetve a legváltozatosabb formájú, színű és méretű zúzódások-sebek dekorálják, úgyhogy könnyen megnyerhetem az “Év Karácsonyfája” kitüntetést. Kell szereznem zenélő izzósort a hajamba, és akkor teljes lesz az élmény.

Ha ez nem jön össze, akkor esetleg elmehetek Start Trek, Star Wars vagy Gyűrűk ura castingra, hátha felfedeznek bennem egy új fajt, kemény, csontos kinövésekkel a fején. Karrier.

A fagyasztóból túszul ejtett mirelit borsóval, illetve valami gyógyszernek nem minősülő trutyival enyhítem kínjaimat, hogy a keddi vizsgára emberformát öltsek, és eltűnjön a homlokomra nőtt Mauna Kea.

Addig is tényszerűen állíthatjuk, hogy formátlanná lovaggá ütöttem magam. Elég drasztikus procedúra, szegény Elton John vajon jobban viselte?

Reménykedem.

A karácsonyi hangulat - érdeklődés hiányában - az idén is elmarad, úgy tűnik. A vásárlási láznak pedig a válság tesz be.

Jé, közben holnap lett. December 19. Oké, akkor boldog hanukát is.

Alszom.

Mindenesetre jegyezzünk fel két ősi, kínai mondást:

1.) Amíg én éhes vagyok, neked nem lehet igazad.

2.) Az ajtókeretek decemberben is kemények.