Miközben a Svábhegyi Gyermekgyógyintézetet kiürítik, a média nem ettől hangos (vagy legalábbis nem elég hangos), hanem az Első Magyar Terroristától (a Gyurcsány-rezsim Té-re osztotta ezt az impozáns szerepet, ha még valaki nem tudná), aki ugyan csak karamellt kotyvasztott, vagy a legrosszabb feltételezések esetén is füstgyertyát, de sebaj, ez végül is nagyobb hír és veszély, mint az, hogy beteg, csak speciális körülmények között kezelhető gyerekek és tehetetlen aggodalomban tipródó szülők kerülnek ki a nagy semmibe, ha úgy tetszik, az utcára.

Sebaj, ne mások hibáit nézzük, az sose vezet sehova. Tekintsünk inkább előre, az talán konstruktívabb megoldásokhoz vezet.

Nehezen indult a mai nap, minden közbejött, ami csak közbejöhet üzleti és magánéleti téren, ezért elég döcögősre sikerült az elindulás. Délután egyre a Tolnai Lajos utcai rendőrségi épülethez siettem, ahol mára tűzték ki az előzetes letartóztatás kérdéséről döntő tárgyalást. Az utcába befordulva érdekes látvánnyal szembesültem; a legutolsó háztömb előtt húzódó szakaszt egy halom rendőrautó állta el, és legalább akkora arzenált vonultattak fel a rend szuper őrei, mintha személyesen Dzsordzsbust várnák.

De nem.

Csupán az Első Magyar Terrorista, vagyis P. Tamás alias Té érkezésére vártunk mindannyian; egy csapat újságíró és fotós, Té édesanyja, néhány érdeklődő olvasó, illetve jómagam. Egy idő után az újságírók ömlesztve tódultak be az épület előterébe, ám mikor én is megpróbálkoztam beljebb kerülni, egy kétes külsejű, zsíros hajú, nyeszlett, kockás öltönyt viselő úriember közölte, hogy nem lehet, csak a sajtó képviselői juthatnak be.

Ezen szemmel láthatóan meglepődtem, ugyanis sok különös dolgot tapasztaltam már ebben az enyhén beteges társadalmi berendezkedésű országban, de az, hogy a vadidegen, hírre, vérre és szenzációra éhes médiasenkik bejuthatnak, a rokonok és közvetlen hozzátartozóknak pedig az utcán kell ácsorogniuk, nos, ez már az én fejemnek is túl abszurd volt ahhoz, hogy elsőre bevegyem.

Végül is megkérdeztem az úriembert, hogy is van ez. A következők hangzottak el:

- Ezek szerint jól értem, hogy míg az ügy szempontjából illetékesnek cseppet sem nevezhető újságírók bent csemegézhetnek a különféle hírek és információk között, addig a közvetlen családtagok nem mehetnek be?

- Hát, hát… hm. Igen.. ebbe így még nem is gondoltam bele.

- Pedig jó lenne belegondolni, mert minden jel szerint most éppen ezt a gyakorlatot követik.

- Sajnos nem mehet be.

- Mellesleg újságíró vagyok. Így esetleg már van jogom bemenni?

- Van sajóigazolványa?

- Uram, nem látom, hogy azok az újságírók, akik az imént mentek be oda, felmutattak volna bármiféle igazolványt is. Van kamerám, vagy nagyon komolynak tűnő, negyven centi hosszú teleobjektívem, sőt, ha nagyon megerőltetem magam, pompás sajtóbelépőt nyomtatok magamnak. Komolyan erről szól ez az egész?

- Hát, ők.. ők mutattak belépőt.

- Nem, uram, nem mutattak, itt voltam, láttam, és rajtam kívül még legalább öt ember szintén látta.

- Nem, akkor sem mehet be. Ez a szabály!

Hát, a szabály az szabály, nincs mese, így tehát tovább ácsorogtunk az aszaló napsütésben, és vártuk, hogy történjen valami. Nem sokkal később az utcaszakasz két végét elálló rendőrautók elindultak a bejárat irányába, egy nagyobb, rácsorozott, rendőrségi autót közrefogva. Ekkor a hirtelen megjelenő rendőrök nekiálltak olyan hangnemben utasítgatni a közönséget, mintha valami rabszolgatelepen lennének. Közölték, hogy ne álljak ott, ahol állok, hanem menjek el az utca végéig, mert így túl közel vagyok.

Csendben megkérdeztem, szabad magyar állampolgárként miért nem állhatok én a budapesti Tolnai Lajos utcában ott, ahol akarok (ugyanis láthatóan nem voltam útban), vagy esetleg valamiről lemaradtam, és már ezt sem szabad? Válaszként tegező hangnemben meg lett nekem mondva, hogy “jobban teszed, ha nem kötözködsz és arrébb mész, különben előállítalak intézkedés akadályozásának vétsége miatt!”. Köszönjük.

Először megjelent egy fehér autóban a rohadó, teleszart joghurttal vetekedő megjelenésű ügyésznő, mellette pedig az őt fuvarozó, rendőr egyenruhába bújtatott sofőr. Té édesanyja idegesen és aggódva várta a fiát, ezért benézett az autóba, mire ingerülten kiszóltak belőle, hogy “ne nézz, nem ő az!”.

Ekkor már rájöttem, hogy hiú ábránd lenne azt gondolni, hogy itt ma bármiféle pozitív (vagy legalább igazságos) döntés születik, hisz ilyen pártállami időket idéző fejekkel arra esély sincs.

Nem sokkal később hozták Té-et, senki nem látott belőle semmit (leszámítva a kiváltságos helyzetben lévő, a tárgyalóterem előterében ácsorgó sajtósokon kívül), majd tovább hajtottak a fehér járművek, és másfél órára bezárult az épület ajtaja.

Sok izgalom nem történt, odakint beszélgettünk, és próbáltuk kitalálni, vajon mi lesz, az újságírók össze-vissza kérdezősködtek, a fotósok és kamerások pedig minden áron meg akartak örökíteni, habár határozottan kértem, hogy ezt mellőzzék, mivel nem járulok hozzá, hogy kép, vagy felvétel készüljön rólam. Most, este láttam, hogy ezt nem sikerült betartaniuk, úgyhogy hétfőn mennek az ajánlott levelek.

Hosszas várakozás után aztán kinyílt az ajtó, és két meglehetősen erőszakos, ellenséges és arrogáns rendőr (egy nő, meg egy férfi) elkezdte az egész társulatot kifelé nyomni az utcából, mivel Té annyira veszélyes, hogy esetleg magában is felrobbanhat, ezért aztán nyilván senki nem tartózkodhat ötven méter sugarú körön belül, mikor ő megjelenik.

Az ügyvéd ekkor ért oda hozzám, és közölte a harminc napos előzetes letartóztatás hírét, melynek kapcsán elgondolkoztam, hogy ha a Kulcsárt, a kislányt gyújtogató cigányt, vagy a rendőrt gyilkoló Császár Elődöt is kiengedték minden gond nélkül, akkor nyilván Té a legveszélyesebb bűnöző ember az országban. Hát, mindenesetre érdekes, állapítottam meg magamban, de nem volt túl sok időm ilyesmiken morfondírozni, mert máris meglökött az imént említett rendőr, majd udvariasan hozzáokádta, hogy “húzz már innen!”.

Té anyja megkérte a hajcsárokat, hogy hadd álljon kicsit közelebb, mivel rossz a szeme, és szeretne valamit látni is a gyerekéből. “Rendben, asszonyom, de csak akkor, ha megígéri, hogy nem mozdul el, és nem is szól, nem kiabál semmit” - hangzott a válasz. “De integetni azért szabad?” - tette fel a kérdést remegő hangon Té mamája. “Egyszer már integetett, az nem elég?” - dörgött vissza ingerülten a rendőr.

Ezt a jelenetet már nehezen néztem higgadtan, és egyébként is olyan voltam már, mint egy feldühödött oroszlán, úgyhogy szolidan érdeklődtem, hogy “ha állítólag szabad országban élünk, mi az, hogy nem lehet megmozdulni, megszólalni, sőt integetni sem?”.

Pattanásos képű, undorodó arckifejezéssel ácsorgó rendőr barátunk erre beállt bunyózó pozitúrába, egyik kezét maga elé rántotta, a másikkal pedig idegesen hadonászni kezdett oldalán lógó gumibotjánál, és felháborodott, arrogáns hangnemben odahányta nekem, hogy “na mér’, mos’ mér’, nem szabad ország ez, szerinted, he? Mondd meg, köcsög!”.

“Azért nem, mert ahol egy anyának szavát kell adnia, hogy nem integet az indokolatlanul börtönbe zárt fiának, ahol valaki nem állhat az utcán ott, ahol akar, és ahol te engem leköcsögözöl, mikor mindezek ellen felszólalok, ott nincs szabadság. Ott a legundorítóbb megfélemlítés és elnyomás van. A szabadság ugyanis olyasmikről szól, mint szabad helyváltoztatás, szabad mozgás, szabad szólás!”

“Na jó, erről nem vitatkozom, maradj ott!”, mondta, majd remegő kézzel bagózni kezdett, és idegesen okádta a füstöt, kisebb adagokban.

“Jó, ne vitatkozz, nem is tudnál.” - zártam rövidre a társalgást.

Itt tartunk most.