Üdvözlet a Rila hegység csipkézett vonulatai közül (Evgeni Dinev “Rilai tavasz” című képsorozatát nem szabad kihagyni).

A Rilában található Bulgária legmagasabb csúcsa, a 2925 méter magas Muszala. Érdemes errefelé ellátogatni, ha az embert ide sodorja a szél, mert a látvány nem mindennapi.

A Rila hegység egy szelete

Csodás ez az egész hely, és nekem otthonom. A szó legszebb és legigazibb értelmében. Reggel, amikor felkelek, a közeli dombokat látom, mögöttük a többezer méter magas hegyoldalak magasodnak. Kicsit arrébb a Belmeken-duzzasztógát tömör betonfalának apró szelete látszik.

Innen egészen aprónak tűnik, valójában hatalmas. Ez a Balkán-félsziget legnagyobb gátja, és egyben a Belmeken - Csaira - Szesztrimó vízlépcsős rendszerű vízerőmű-hálózat legmagasabban fekvő tagja.

Nem csak azért szeretem ezt a helyet, mert minden nagy építményért és gépezetért őrült módon tudok lelkesedni, hanem azért is, mert a természeti környezete nagyon szép, megnyugtató. Az a fajta hely ez, ahonnan az ember nem nagyon szeret visszaindulni a faluba, és pláne nem Magyarországra.

A belmekeni tó

A falu nem más, mint Szesztrimó, apró település a hegyekben.

Egyszerű házakkal, városi tüdő számára sokkolóan friss levegővel, lovakkal, birkákkal, kecskékkel, tehenekkel és kedves öreg nénikkel. Ezek az öreg nénik pedig végigkísérték a gyerekkoromat, és annak összes nyarát, illetve sokszor telét is, mert az évnek több hónapját itt töltöttem akkoriban.

Ez a hely az én gyerekkorom, és benne él minden gondolatomban, érzésemben, emlékemben, tervemben.

Ahogy benne élnek az autóval megtett, hosszú utak is Budapestről Szesztrimóba. Eleinte a Szeged - Röszke - Belgrád - Nis - Pirot - Dimitrovgrád - Szófia - Gabrovica - Szesztrimó útvonalon, később (a délszláv háború miatt) ezt módosítva a Nagylak - Temesvár - Karánsebes - Turnu Severin - Vidin - Szófia - Szesztrimó állomásokon végigvezető útirányra.

Ez utóbbi igen kalandos volt. Öt-hat éves letettem (1991-1992 körül), és ha esett a hó, ha fújt a szél, ha perzselt a nap, mi felkerekedtünk hárman (apám, anyám és én), és nekivágtunk a nagy balkáni kalandnak, évente minimum háromszor. Jöttünk haza (félig bolgár vagyok).

Akkoriban egy műbőr üléses Ladánk volt, ami télen hideg volt, nyáron meg hozzáragadtam. Az ablakokon ömlött be a forró, nyári levegő, mi pedig a szintetikus anyaghoz tapadva fonnyadoztunk ezer kilométeren át, miközben különféle tájak és emberek robogtak el mellettünk a nappalt lassan felváltó éjszakában.

Románia ezekben az időkben nem volt a világ legjobban ellátott területe, nem is beszélve az utak minőségéről, a közvilágítás hiányáról, a kivilágítatlan szénásszekerekről, a sötétben bulizó, és olykor részegen a nemzetközi főút közepén botorkáló helyiekről és persze a rendszeresen - dollárt és márkát, alkalmasint alkoholt vagy cigarettát - tarháló rendőrökről.

(Az előrelátó balkánjáró indulás előtt bevásárolt egy-két üveg konyakot és pár doboz cigarettát, hogy legyen mit odapasszolni a minden racionális ok nélkül kötözködő, hivatásszerű lejmolást folytató rendőröknek még akkor is, ha maga nem ivott és nem dohányzott egyáltalán).

Ám az úti élmények csúcspontját mindig a bolgár-román határátlépés jelentette, ugyanis ezen a szakaszon a Duna képezi a két ország közötti természetes határvonalat, és mint ilyen, komppal lehet átkelni rajta Turnu Severinnél, ami a román oldalon fekvő határváros.

Természetesen az átkelés jellegzetesen úgy alakult, ahogy azt a kilencvenes évek káeurópájától, és különösen az akkor még fogalomnak számító Balkántól elvárhatjuk.

Először be kellett hajtani a kocsival a súlyos márkákért vesztegetett “dezinfekcija” teknőbe, ami elvileg a fertőtlenítés szent célját szolgálta (volna), gyakorlatilag azonban egy undorító, fekete, sárral teli trutyigödör formájában manifesztálódott.

A sikeres “fertőtlenítés” után, immár tisztán és sterilen lehetett ráhajtani a komp fedélzetére, ám ez általában nem ment ilyen egyszerűen.

Az átkelés reggel hattól este tízig volt lehetséges. Aki tíz után érkezett, annak nem volt mese, várakoznia kellett.

A kompra váró autókból álló sor aztán hamar kilométeresre, extrém esetekben tízkilométeresre növekedett, és az “extrém esethez” nem is kellett más, mint valamilyen hosszabb ünnep kezdete, vagy az iskolaszezon vége, ugyanis ilyenkor egybefüggő, gigantikus tömegként indultak meg Törökország irányába (Románián és Bulgárián át) a nyugaton dolgozó török vendégmunkások.

Általában már akkor rosszul lettünk, amikor észrevettük, hogy lassulni kezd az autófolyam. Lehetett sejteni, hogy néhány méteren belül végleg be is áll a tömeg, és reggel hatig (tehát az első komp indulásáig) se előre, se hátra.

Ilyenkor fakultatív program következett, és ki-ki kedve szerint ütötte el az előtte álló hat-nyolc órát az éjszakában.

Voltak, akik kiültek kártyázni a járgányaik mellé, mások falatozni kezdtek, és kedélyesen főzőcskéztek a szemköztes sávba lepakolt kempingpalackjukkal, megint mások rádiót hallgattak, esetleg aludtak, járkáltak vagy valami egyéb módját választottak a harmincöt fokos román éjszakában történő elnyújtott agonizálásnak.

Hogy a kelet-európai romantikát még tovább fokozzuk, itt kell megemlíteni, hogy természetesen ebben az időszakban nyitva tartó vendéglátóipari egység a környéken nem volt, leszámítva egy-két élelmes lokál embert, akik a konyhaablakon át bizniszeltek az éhes, szomjas és álmos átutazókkal.

Csak ilyen furfangos úton lehetett például iható folyadékhoz jutni, ami naná, hogy nem a kellemes, hűvös csapvizet jelentette (mert az hiánycikk volt a környéken), és nem is a színvonalasabbnak nevezhető üdítőket, hanem a helyi szlengben “Bambi” néven ismeretessé vált, rikító színű, sárga árnyalatokban pompázó, lóvizeletszerű kemikáliát, aminek a hőmérséklete természetesen megegyezett a külső hőmérséklettel: tehát harminchárom fokos volt.

Felfrissülés a köbön.

Akik úgy érezték, ezt nem bírják tovább, azok megpróbálkozhattak az előrefurakodással, azonnal végrehajtható halálbüntetés terhe mellett, ugyanis a kocsisorban minden helyért ölni tudtak volna az ott várakozók, és nem számított se beteg gyerek, se vajúdó feleség, se haldokló anyós, ha valaki pofátlan előzésbe kezdett.

Ilyen manőverek esetén masszív veszélye volt a lincselésnek, így aztán a legtöbben nem pattogtak nagyon, inkább csendben malmoztak a helyükön.

Volt egy másik módja a sorban történő előrejutásnak. Ez viszont nem volt ingyen.

A helyiek kedvelt pénzkereseti módszere volt, hogy egy duó egyik tagja a komp esti lezárása után nem sokkal autóval beállt, és elkezdett várni a sorban, míg a másik fel-alá járkált a kígyózó autók mellett (ami pár órán belül 1-5 kilométeresre duzzadt kocsisort jelentett), és márkáért vagy dollárért kínálta a “helycserés támadást”.

Ez - nem nehéz kitalálni - úgy zajlott, hogy a pénzt szedő fószer, miután megállapodott a sorban dekkoló autóssal, előrevezette a kocsit a tömeg mellett elhaladva, és amikor megérkeztek ahhoz a pozícióhoz, ahol a “haver” várakozott a verdájával, ez utóbbi kiállt, előbbi pedig elfoglalta a helyét. Ilyen módon máris jópár kompfordulónyi idővel előrébb került, immár sokkal közelebb a hajó rámpájához.

Ám sokakat átvágtak ezzel megoldással. Az előre bekasszírozott súlyos márkákat és dollárokat olykor (nem is olyan ritkán) elnyelte a végtelen zseb, a pénzt beszedő ürgék pedig eltűntek, és így a végtelen autósor elején felajánlott hely reménye gyakran csupán hiú ábránd maradt.

A rutinos balkánjáró tehát hamar megtanulta, hogy “előbb mutasd a helyet, aztán kapod a márkát”.

Ezeket a kalandokat ismerve - érthető módon - mindaddig igyekeztünk inkább Szerbián keresztül utazni, amíg ezt teljesen el nem lehetetlenítette az ott egyre inkább elburjánzó erőszakhullám és mindenféle politikai, etnikai konfliktus.

Mikor beült mellém a hátsó ülésre két gépfegyveres szerb katona, és a fejbelövésem kilátásba helyezése mellett utasította a volánnál ülő anyámat (illetve a mellette ülő apámat), hogy hajtson Niš felé, akkor döntöttek úgy a szüleim, hogy egy időre “hanyagoljuk” a szerb útvonalat, mert ez már kevéssé vicces.

Pedig Szerbián keresztül gyönyörű út vezet Bulgáriába. A “román időszak” alatt nagyon hiányoltam azt a tájat.

Egyfelől, Belgrád szép város (akárki is állít mást), másfelől a szerb főváros és a Pirot nevű település között fekvő, szakadékokkal és magas csúcsokkal sűrűn tűzdelt hegyes vidék tényleg csodálatos. Ez az a táj, amit nem lehet nem szeretni.

Tizenhárom alagút, magasan ívelő hegygerincek, a mélyben siető sebes, ám keskeny folyók, sűrű, zöld erdők, sziklaomlás veszélyére figyelmeztető közlekedési táblák, apró vendéglők, szűk utak.

Az alagutak a kedvenceim. Nappal és éjszaka egyaránt, de inkább éjszaka, mert akkor még titokzatosabb a környék hangulata.

Érdekes kérdés, hogy miért nem mentünk soha repülővel, amikor megtehettük volna. Azért nem, mert szeretjük. A tájat, az utat, mindent. Szeretünk együtt lenni, utazni. Ilyen család vagyunk.

És ha megtehetem, még most is autóba pattanok a tesómmal, anyámmal és apámmal, hogy nekivágjunk a Balkánnak, mert amíg a kerekek gurulnak, mi pedig ott ülünk négyen, addig tudom, hogy a világban nagy baj nem lehet, hiszen mindenki “megvan”, együtt a csapat.

Nem zavar ebben az, hogy külön élek, ahogy az se, hogy repülővel kényelmesebb lenne. Egyfelől, légkondis kocsiban már messze nem olyan “tragikus” a dolog, mint régen, másfelől, a repülő végigsuhan a felhők felett, és letesz valahol. Az embert nem érik közben igazi impressziók, nem tud szemlélődni. Én pedig szeretek szemlélődni, és szeretem érezni, hogy élek.

A helyzet az, hogy most ráadásul időszerű is volt ez az utazás, mert mind az agyam, mind a szívem annyifelé próbál szaladni sietve, hogy azt már nem lehetett bírni. Találnom kell valamiféle egységet és harmóniát a káosz közepén.

Kellett az új környezet.

Itt vagyok tehát, pár napig a hegyek között, aztán majd a tengerparton.

Eszem a kecskesajtot (Сирене) paradicsommal, hajnalban kiülök a házunk teraszára, és nézem a Rila kétezer méteres csúcsait. Ha elég korán kelek, láthatom, ahogy öt-félhat körül a falu macskaköves főútján megindulnak a birkák a legelő felé, mély hangon zengő kolomppal a nyakukban, mögöttük pedig hajlott tartású idős nénike siet, időnként megigazítva ősz haját, amit a szél szétfúj.

A luxust és az üzleti életet, habár fel tud dobni, nem szeretem igazán.

Az igazi harmónia a természetben és az egyszerűségben van. A fenyűzés csak szirupos máz. Nem vágyom most vissza a nagyvárosba, a klímás lakásomba és az iMac-em elé.

Egyáltalán nem.

Szóval, Kelet-Európa, szeretlek. Itt érzem magam otthon. Tökéletlen és kátyús országútjaid, korrupt rendőreid, akadozó infrastruktúrád és bájosan kopott fővárosaid nekem tetszenek. Világtól elzárt, Isten háta mögötti apró falvaid még inkább.

Való nekem egyáltalán a XXI. század?

Majd jövök.

zene ❘  zene ❘  zene

That’s life.

Meguntam a nyafogást. Folytatódik az élet a szokásos elv(em) szerint: nagyot kell gondolni, aztán felnőni ahhoz.

És ezt így, egymás után, újra és újra, feljebb és feljebb.

Cheer up!

Úgy tűnik, videók formájában fogok egy ideig blogolni. [...]

Egy részt se láttam ugyan belőle, és maga a film(sorozat) nem is érdekel, viszont a főcím és a zenéje, így együtt, egyszerűen nagyon ül.

Dinamikus, koherens, tele szexualitással. Isteni. Némi Lynch-életérzést is felfedezni vélek benne. Ha valakinek magában a zene kell csak, teljes hosszában, azt itt találja.

Továbbra is a hétfő a kedvenc napom, nem pedig a 30 fokos reggelekkel induló szombatok.

Halálos hőség van odakint, ám ezzel mit sem törődve, öngyilkos ösztönöktől hajtva kimászom a napra, és ráadásul még jó is lesz. Előttünk a délután, wöá!

Megnéztem tegnap a Fourth Kindot, és adok rá tízből öt pontot. Többet nem. A rottentomatoes.com se viszi túlzásba a díjazást, ott a tomatometer 17%-on áll.

Egyfelől nem tetszett, ahogy összemosta érzékeltetéssel a sci-fi és a misztikum elemeit úgy, hogy az űrlény-kultuszt, és a sokak által létezőnek vélt szellemvilágot kvázi összekapcsolta.

Én az effélékben nem hiszek, és ha egy filmben ilyesmikről esik szó, onnantól kezdve az egész hiteltelenné válik számomra, ami természetesen úgy is tekinthető, mint az én személyes “hibám”, nem pedig a mű hátrányos tulajdonsága. Ízlés kérdése.

A sci-fi jöhet, Asimov, Lem, a Sztrugackij testvérek és Clarke írásainak nagy rajongójaként minden formáját és fajtáját nagy erőkkel fogyasztom, de ez a Fourth Kind valami okkult ufóidézésre emlékezetetett a leginkább, ami különösebben nem hatott meg.

De gustibus non est disputandum, ugyebár. Akinek tehát van kedve hozzá, nézze meg, bár ezt mondani felesleges, úgyis így fog történni.

Trailer:

Most pedig megyek szocializálódni kicsit. Mióta véget ért a vizsgaidőszak, elhatároztam, hogy mindennap találkozom valakivel (valakikkel) a haverok közül, mert nem buli itthon dekkolni, beletemetkezve a számítógépbe, és dolgozni.

A mai program tóparti akármi lesz.

Ehhez meg mindössze annyi kommentárt fűznék, hogy gáz valakinek a magánügyeit így kiteregetni, akkor is ha ebben a langyos hazai foslavórban “celebnek” számít az illető. Mindenki boldoguljon a maga szerencséje és képességei szerint, és ez legyen az ő dolga.

Ez megintcsak jócskán túlnyúlik az újságírói etika keretein, ami persze újabban ismeretlen fogalom, határon innen és túl egyaránt.

Ha már mindenáron valakit zrikálni akarunk, és belelátni az anyagi viszonyaiba, akkor inkább valami politikust kellene elővenni. Hiába van uborkaszezon a hírpiacon, ez egész egyszerűen gusztustalan és kicsinyes, még akkor is, ha Zimány Lindát nem szeretjük annyira.

Nem közintézmény ő, hogy közérdekű adat legyen a pénzügyi státusza, és néhány hivataltól eltekintve (akiknek ex-officio vizsgálniuk kell és lehet magánemberek anyagi helyzetét), senkinek állatira semmi köze hozzá.

Az embereknek meg persze más se kell, van új konc, amit lehet marni-tépni, és mutogatni, hogy “lám, neki se azért van több, mert okosabb, szebb vagy esetleg ügyesebb”, hanem “csaló”. Megnyugszik a lelkiismeret, nem ő hibázott, hanem a másik csalt.

Há’hogyne. Kényelmes megoldás, az egyszer biztos.

Nem!

Egyszer határozom el, hogy lefekszem időben, és nem sikerül. A webfejlesztés szépségei.

Háromnegyednégy. Szájhúzás.

Na, ma ápdételek egyet.

Nem, nem Norbi menüjét kezdem enni, hanem frissítem a WordPress-t, és ezúttal nem autoápdéttel, mert az egy rakás gríz.

Hanem.

Ezek pedig itt moszkvai autóbalesetek. Nem aprózzák el arrafelé úgy, mint a világ egyéb tájain. Ez azért mégiscsak Oroszország.

Nagy ország, nagy csattanás.

Vasárnap támadt egy gondolatunk, autóba pattantunk, és leszkrolloztunk a nagy honi tóhoz, a Balatonhoz. Nem voltam a hangulati görbém csúcsán, de aztán a napfény, a sebesség és a türkizkék víz látványa megtette áldásos hatását, elfelejtettem az amúgy sem túl jelentős bajaimat.

Hajnali egy körül teljesen feltöltődve (és baromi álmosan, illetve éhesen) toppantunk be az ajtón.

Érdekes, a nagy tengerimádatom mindig elfeledteti velem, hogy az édesvizek is lehetnek szépek és szerethetők, pedig egyértelmű az ügy. Fantasztikus volt Füred, Tihany, Szigliget, Nagyvázsony, Keszthely és a Badacsony.

A Nagyvázsonyi Kinizsi-várat zárva találtuk (mert hát miért lenne nyitva a turistaszezon kellős közepén, hétvégén, délután háromkor?), de azt azért kívülről is sikerült megállapítanom, hogy gyerekkori emlékeimből valami nagyobb építmény képe dereng. Gyanús, hogy a vár az elmúlt röpke ötszáz évben nem sokat nőtt vagy csökkent, úgyhogy valószínűleg inkább én voltam kisebb.

A víz kellemesen langyos volt, viszont elég kihalt hangulat uralkodott mindenütt. Ezt látva már értem, miért hangzotatják mindenfelé, hogy a balatoni ingatlanpiac ötven éves mélyponton van. Egyszerűen nincs forgalom.

No, mondjuk, az igazsághoz hozzátartozik, hogy infrastrukturális fejlesztés sincs túl sok, és így nehéz odavonzani a népeket. Míg a románok és bolgárok igyekeznek maximálisan kikupálni azt, amijük van (hegyi látványosságok, tengerpart, tópartok), addig a Balaton környékén megállt az élet a nyolcvanas években.

Így pedig nehéz bármit is felvirágoztatni.

Viszont mivel lusta vagyok tovább értekezni, így inkább itt van néhány kép. (Aki pedig nem tud betelni a nyári hangulattal, az merítsen a három évvel ezelőtti szlovén-olasz túra fotóiból).

Tihany, kisvasút

Sok-sok paprika, lépcső, a háttérben az apátság

A tihanyi apátság, melynek alapítólevele az egyik legfontosabb és legkorábbi magyar nyelvemlék, 1055-ből

Látkép, vitorlásokkal

Szintén

És még mindig

Az apátság körüli kertek bővelkednek színes virágokban és tengernyi levendula is virágzik a környéken

A nagyvázsonyi postamúzeum

…és a szintén nagyvázsonyi vár (a híres törökverő Kinizsi vára)

A vár “pottyantós” árnyékszékének lefolyónyílása (legalábbis az egyik helybéli szerint, aki önjelölt idegenvezetőnek szegődött mellénk)

A várfal, amire felmászni “lebensgefährlich” és “verboten”, de mi azért felmásztunk, mert máskülönben esélyünk se lett volna belátni

Helyi tájkép pipaccsal és fűvel, illetve túlexponált égbolttal

Esti úszás, szuper volt. Itt éppen megcsodálhatjuk L. úszási kvalitásait. Szerencsére csak távolról.

A füredi kikötő, este

És a hajam állapota, miután nem volt a közelben hajvasaló, ám a fürdés során értelemszerűen vizes lett. Ez van, default állapotban birkagöndör vagyok.

Lassan ráébreszt az élet, hogy az, amit kommunikálok és kifelé sugárzok, nem egyezik meg azzal, amire azoknak a férfiaknak van szüksége, akikre nekem lenne szükségem.

Némi egyszerű fejszámolás után tehát rájöhetünk arra, hogy ez így nem jó.

Ami kifelé látszik: Az imidzsem szerint én egy erős nő vagyok, aki tudja, merre akar haladni. Azt sugárzom, hogy saját törvények szerint élek, a saját fejem után megyek, nem engedek az életembe beleszólást, és önző vagyok.

Ez a fajta attitűd pedig a gyengébb férfiakat vonzza (függetlenül attól, hogy ez felvállalt gyengeség-e vagy a rejtett, és macsóskodással túlkompenzált verzió), mivel a saját erőhiányuk ellensúlyozására tökéletesnek tűnik egy domináns nő, így az ilyen típusú ellenkező neműhöz természetszerűleg vonzódni fognak az efféle hapsik.

Csakhogy ezekkel én nem nagyon akarok bármit is kezdeni, mert nem mozgatnak.

Az erős férfi viszont a saját törvényei szerint él, a saját feje után megy, nem enged az életébe beleszólást, tudja, mit akar. Ez a fajta férfi a kapcsolatban sose vetélytársat, hanem kiegészítőt, komplementert keres. Miért is kellene neki egy ugyanilyen nő, állandó dominanciaharc?

Nem is ilyen kell hát neki. Másmilyenre van szüksége.

Adaptív, kedves, empatikus, “puha” személyiségű nőre, akit illeszteni, formálni tud a saját életéhez, életébe.

Megoldás? Érteni kell az élet üzenetét, imázst kell váltani. Adaptívnak, kedvesnek, puhának és empatikusnak lenni, adott esetben kevésbé sokoldalúnak, esendőbbnek látszani. A vagány ént, a “páncélvaginát” pedig célszerű mélységekbe kell visszahúzni, és csak akkor elővenni, amikor ez kifejezetten szükséges.

Sőt, talán nem csak látszani, hanem lenni is. A férfiaknak hagyni kell, hogy megélhessék a szerepüket, ehhez pedig a nőknek vissza kell húzódniuk a női szerep keretei közé. Ez nem feltétlenül a feministák (akik egyébként hülyék) rémálmaiban megjelenő főzés-tűrés-gyereknevelés triászt jelenti, inkább azt, hogy normális életvitel és harmónia esetén mindenki megtalálja a maga természetes helyét a férfi-nő kapcsolatban.

Ésszerűen élni annyit tesz: a legkisebb energiabefektetéssel elérni, amit akarsz, továbbá azt akarni, amit reális esélyed van megszerezni.

Osztottam, szoroztam: belefér. Változnom kell.

Imádom. Mert a maga nemében zseniális.

És ez komoly probléma.

Játék, unalmas estékre. A klaviatúra fizikai bántalmazása nem ér! ;)

Van egy olyan gyanúm, hogy az akciónyugdíjas nyanyák a melegre jönnek elő, ezért aztán a huszonnyolc fok feletti hőmérséklet nem csak a hőguta, hanem a nyugdíjasterror szempontjából is kiemelten veszélyes.

Ma ugyanis az történt, hogy vígan haladtunk utunkon (autóval), amikor belefutottunk egy meglehetősen hosszú sorba, ami állt. Egy ideig araszolgattak egymás mögött a kocsik, mikor végül is kiderült, hogy a kereszteződésben egy szőke hölgy beállt középre a fülére tapadt mobiltelefonnal, és se előre, se hátra.

Ennek a felismerésnek a hatására aztán mindenki vad dudálásba és anyázásba kezdett a környező autók volánjai mögött, illetve volt olyan delikvens is, akinek a feje egyszercsak kiemelkedett a napfénytetőn síkjából, és onnan magyarázta, hogy !!@%%!!.

Úgy tűnik, a villamosmegállóban várakozó akciónyugger nyanyának ez sok volt, és mit sem törődve azzal, hogy az úttesten autók szoktak közlekedni, elindult gyalog a kocsisor mellett, hogy legorombítson minden autóst, precízen, egyiket a másik után.

Mindenkihez volt egy-két meleg szava. Sziszematikus lebaszásban részesültek a szakkör résztvevői.

Ezt mi csak akkor vettük észre, amikor cselesen, oldalról-hátulról odakommandózott a mi kocsinkhoz is, és periférikus látómezőm szélén valahol feltűnt egy horgolt nyanyatáska, ballisztikus pályán. Ugyanis ő azt lengetni bírta, ezzel is kifejezve mértéktelen fel-há-bo-ro-dá-sát.

Ám itt még nem volt vége a “mama nevel” című népi játéknak. Egy ideig csak állt morcosan, majd cselekedett. Bekopogott az ablakon. Lehúztam, néztem rá.

…és miközben a táskája fenyegető stílusban történő lengetését továbbra se hagyta abba,  közölte, hogy “dudálni jogilag tilos!”, ezért mindenkit fel fog jelenteni.

Most tehát félelemben kell élnünk.

Imádom az ilyen “5 jel, hogy nem szeret már a pasid” típusú cikkeket.

Szerintem elég egyszerűen elintézhető a dolog az “1 jel, hogy szeret még a pasid” tárgykörben. Ugyanis ha nem szeretne, biztos nem lenne együtt egy olyan húgyagyú libával, aki ilyen idióta cikkeket olvas, és azokat még ráadásul komolyan is veszi.

Au.