Ha lehet ilyet mondani egy olyan cégre, amihez nem fűz anyagi érdekeltség, akkor mondom: nagyon sajnálom a Malév bedőlését.

Egészen szomorú lettem a hír hallatán. Gyerekkoromtól kezdve imádtam a Malév-gépek festését, hangulatát, mindent.

A repülőgépekért eztán is rajongani fogok, de azért Malév nélkül nem az igazi a buli. Őszintén szomorú vagyok. Pláne az alábbiak megtekintése után.

Reklám:

Az utolsó járatról:

Kép forrása: Index.hu

Az epöl júzer halála: megsebesítettem a mutatóujjamat, amivel szkrollozok a táccsszkrínen és a medzsik máuszon. Gyász.

Viszont ma van a fonetikus írásmód világnapja. Vagy nem.

“Seggrepesztő hideg van” – mondta reggel G., amikor kinyitotta a teraszajtót. Nem sokkal később az Indexen virított egy cikk, mely szerint “az elmúlt évek leghidegebb tele következik”.

Igen, hogyne. Egy hétig fog tartani ez a “tél”.

Jól megfagynak tehát az utcára szökött, és sunyi módon mindenféle tereptárgyak hasadékaiban rejtőzködő tenyér (vagy inkább tányér) méretű egzotikus paukok (más dialektusban phókok), továbbá széthalnak a kórokozók is. Idén is megmenekülünk a maláriától.

Szóval ezért jó nekünk a hideg. Állítólag.

Meg azért is, mert egyelőre nem kell azzal törődni, hogy az ünnepek alatt gondos munkával felépítgetett kapaszkodó és úszógumi sorsa mi legyen. Belefér a kabátba.

Egyébként… jó hétfőt! Én szeretem.

Alkotás az új sminkpalettával. Szakdogaírás helyett…

Mai tapasztalás: Ha tíz éve blogolsz, és a szófosás brilliáns mestere vagy, akkor is rohadtul meg fogsz szenvedni a szakdolgozatod megírásával.

Ó, fákk.

A mai összes teljesítményem az alábbiakban gondosan dokumentált édes tésztában, közismertebb nevén fánkban merül ki.

Nem fitnesz, nem reform, viszont finom. Hogy masnit miért tettem rá, az egyelőre számomra is kérdés.

Hát, így.

Végre megérkezett a (nem) M.A.C sminkpalettám, százhúsz árnyalattal. Kezdődhet a pingálás!

Mondjuk, az a gond ezzel, hogy így együtt mutatnak csak jól a színek. A legjobb tehát, ha az ember lánya hozzá se nyúl, csak nézi megbabonázva.

Esetleg bekeretezi, és felhelyezi a falra, mint szobadísz.

…de lehet, hogy kifestem vele a kutyát (is).

7/7 done.

Abszolutórium: megvan!

Vizsgaidőszak befejezve.

Már csak államvizsga.

Pedig az elején olyan soknak tűnt ez az 5 év.

:)

…akit többek között azért szeretek, mert ilyeneket mond:

“Minden nő egy rosszfiúra vágyik, aki csak neki jó, és minden férfi egy jókislányra, aki csak neki rossz.”

6/7 done.

Ez csodálatos. Radnóti egy zseni volt, Ágnes hangja pedig fantasztikus.

Imádom.

Mindig is szerettem a hétfőket. Ilyenkor újraindul az élet. Viszont ma (is) tanulok.

Igyekszem nem elszúrni az időt grafomán rohamokkal.

Szeretnék havat és mínuszokat.

Szeretnék továbbá holnapután végezni a vizsgákkal, aztán január közepén elutazni egy szigetre, meleg tengerpartra, ahol csak fekszem, fürdök és nézek ki a fejemből.

Talán sikerül is. De most tanulás…

Milyen durva már a mézes-mandulás wc-papír?!

Kaja vs. segg (sőt). Hát, egyszersmind érdekes asszociáció.

Ideális szombat reggeli indítás:

A kutyát a teraszra deponáltam, mert bebűnözött. Most ott parkol, és dacos-szomorú fejjel pislog befelé a rácson.

Az asztalon mindeközben háromszáz oldalnyi jegyzet várja, hogy megtanuljam.

Kihagyhatatlan ajánlat.

Apám, aki elhivatott bab- és csemegeuborka-rajongó, úgy határozott, hogy a vizsgaidőszak ínséges napjaiban a segítségemre siet, és hoz tápot, hogy ne kelljen szigorlat előtt a boltba rohangálnom.

Beállított egy nagy zsákkal, mint a Mikulás. Kezdtem gyanakodni, hogy valami tényleg ehető élelmiszer érkezett.

A sokat sejtető és reményeket ébresztő szatyor tartalma azonban végül is nem okozott csalódást. Hozott babot és csemegeuborkát.

Köszönöm, Apa.

…

Budapest szép város, és szerencsére nehéz elrondítani, bár voltak próbálkozások. Mi, akik benne élünk, talán túl ritkán állunk meg, hogy ezen elgondolkozzunk.

Pedig lám, milyen kedvesek és ragyogóak tudnak lenni a napsütéses tavaszi-nyári délelőttök, a fülledt esték a vár fényei alatt vagy a ködös téli reggelek.

Az alábbi timelaps videó jobb turistacsalogató lenne, mint a hivatalos reklámfilmek, az biztos. Visszaadja Budapestnek azt a báját, ami valóban létezik, csak ki kell tekinteni a hétköznapok monoton kattogásából, és észre kell venni.

Érdemes megnézni. Respekt a készítőnek.

Ma rájöttem, hogy ha Chuck Norris bemegy vizsgázni, a tanár bukik meg.

(Továbbá, ha elmegy állásinterjúra, a HR-es megy haza.)

Aztán azon is gondolkodtam, mi történik, ha kitör a háború Kína és az Egyesült Államok között, de hamar megnyugodtam. Kínában lehet, hogy él több, mint egymilliárd ember, Amerikában viszont ott van Chuck Norris.

Egyértelmű a végeredmény.

A webdesigner élete nem könnyű. Pixelek és határidők kereszttüzében telnek a mindennapok.

Mondjuk, ezzel mindenki így van, kivéve a politikusok. De most nem politikusokról lesz szó.

Abba azonban ritkábban gondolunk bele, hogy mi áll a pixelek és a sürgető deadline-ok hátterében. Nos, a megrendelő.

BEEP-BEEP! Warning! Fekélyes kecske, vér, genny, takony:

Aki weblapot akar tőlem rendelni, a lelke pedig akár a mívesen tört velencei csipke, az most hagyja abba az olvasást, és blogolvasás helyett kérjen inkább árajánlatot.

Mindenki másnak elmondom, milyen is a megrendelő. Az a mélyen tisztelt, tévedhetetlen, őserőtől és karizmától duzzadó öntudatú szuperlény, aki osztja az egymásnak ellentmondó utasításokat, fáradhatatlan szorgalommal tömi tele a már így is korábbi leveleitől roskadozó inboxot újabb és újabb e-mailekkel, miközben értetlenül áll a tény előtt, hogy este tíztől reggel hatig miért nem készült el a mű (bocsánat, Mű), lehetőleg tegnapra.

A megrendelőnek mindig igaza van. Ha nincs, akkor is. A megrendelő olyan, mint Chuck Norris, sőt, talán ő maga Chuck Norris. A megrendelő (aki Chuck Norris), ha rágyújt, a cigaretta lesz rákos. Ezt biztosra vehetjük. (Lopirájt: a poént nyúltam.)

Jobb tehát vele nem packázni. Ő mindent tud. Jobban. Mindent megtorol. Kétszer.

Sajátos jellemzője még, hogy szerinte nem 2012 van, hanem nagyjából ezerkilencszázkilencvenkilenc, és ha mégse, akkor is te tudod rosszul. Mivel tehát 1999 van, mi az, hogy nincsenek tűzben izzó, platinaként fénylő, 3 fps-sel forgó kukacjelek a dizájnban? Hol a váltakozó színű sivatagi dűnéket ábrázoló premade Java applet a főoldalról? És a Flash óra? Tudod, az az analóg, ami mutatja, hogy délután hat van. Ugandában.

Érted már?

A megrendelő jellemzően nagyon modern, művelt és jól értesült. E jól informáltság égisze alatt pontosan tudja, hogy míg egy DTP-ipari szakmunkásnak ki lehet fizetni egy vécépapírra nyomott, monokróm szórólap-tervért egy kisebb vagyont, addig a webdesign (és persze a sitebuild, meg adott esetben a fejlesztés is) nem több, mint tíz percnyi billentyűpacskolás, húsz percnyi önelégült maszturbálás az elkészült műre (elnézést, Mű), majd az így eltöltött harminc egész percnyi munkavégzés kiszámlázása 40 munkaóraként, vagyonokért.

Mivel ő mindent tud, mindent leleplez és kiváltképp nagyon előrelátó, ezért már az elején tisztázza a kondíciókat, és jelzi, hogy egy pakisztáni segédmunkás heti munkadíjával megegyező összeget hajlandó maximum rááldozni a projektre. A projektre, ami fontos, ami elsőbbséget élvez, ami teljes szakembert kíván, aminek a legszebbnek kell lennie, meg persze a legjobbnak, és.

Értem.

Aztán hopp, valami isteni csoda folytán megszületik a megállapodás, elkezdődik a munka. És eljő a pokol. Sűrű és terjengős levelek formájában, melyekben olyan kínzó szavak állnak, mint Comic Sans, márványos háttér, több árnyék, legyen ott egy gyík is, háromdés, valami mozoghatna, ez így túlzottan áll, miért ilyen üres, tegyünk oda még valamit, ne fehér háttéren legyen fekete betű, legyen lila háttéren narancssárga.

A projekt végén aztán már a legbravúrosabb fájlnevek használata mellett sem tudsz eligazodni a különféle alverziókat jelölő, változatos fájlnevek dzsungelében. Ezek azok a .psd-k, amik a háromdés gyík jelenlétében vagy jelen nem létében és a fehér helyett lila háttérben térnek el egymástól, és az utolsó módosítás dátuma szerinti, logaritmikusan romló tendenciát mutatnak vizuális téren.

Magyarul minél frissebb verzió, annál nagyobb az esély rá, hogy hiánypótló gyógyászati segédeszközként lehet felhasználni ezeket azoknál a betegeknél, akik nem tudnak hányni, pedig kellene nekik. Hasznos!

Lehet, hogy mégis inkább jogásznak megyek. Vagy megrendelőnek.

Őszinte számvetés: 2011 egy fos volt, az elejétől a végéig.

Remények: 2012 jobb lesz. (Ja, és el ne felejtsem, hogy idén lesz 10 éves a blog. 10. Dzsízösz…)

Tények: Szilveszter éjszakája mindazonáltal fantasztikus volt. A pezsgőt viszont elfelejtettük meginni. o.O

Fogadalmak, ahogy soha, úgy most sincsenek.

A szilveszteri glittermérgezéses karmaimat pedig lassan visszaváltoztatom konszolidált franciára.

Egyébként: BÚÉK!

A téli vizsgaidőszak velejárója, hogy az ember nem alszik, nem eszik, nem csinál egyéb dolgokat se, és ráadásul valahogy elfelejti, hogy a lakosság nem egyetemista (tehát a nagyobbik) része ünnepi lázban ég. Ezért aztán megdöbbentő ráébredni, hogy a kiürült, zombitámadásos képet nyújtó utcákról és terekről az emberek nem zárt vidéki túlélőrezervátumokba menekültek, hanem elvonultak plázázni.

Mert újabban ebből áll az ünneplés; anyák napja, Valentin nap, születésnap, névnap, Húsvét, Karácsony, nőnap, hímnap, tök mindegy. A lényeg, hogy irány avesztend, és ész nélkül kell egymást könyökkel, lábbal, seggel, mellel ütlegelni, vetődve megszerezni az utolsó darab, szakadt csomagolású zenélő tésztaszűrőt, és persze betépett, véresszemű őrültként rohanni haza a frissen gyűjtött zsákmánnyal, dudálva, előzve, kurvaanyázva.

Mert hát ünneplünk. Izomból, erőből, lelkesen. Nagyon boldogan és békésen, de legalábbis enyhén izzadtságszagúan.

Így kell ezt manapság, úgy tűnik.

Mindeközben én kaptam egy rettenetrózsaszín cseretelefont a sajátom helyett, amíg azt megjavítják. Androidos, és pont egy fokkal kell erősebben megnyomni a képernyőjét, ha valamit akarsz, mint amennyire illendő lenne. Magyarul elég silány a helyzet, de miután a kezembe nyomta az ügyfélszolgálatos gyerek a kütyüt, gyorsan sietett leszögezni, hogy nem lenne kötelességük póttelefont biztosítani a szerelés idejére, úgyhogy.

Én vagyok a vevő, tudjam már hol a helyem, világos. Így tehát most egy pink maroktelefon dobja fel az életemet, amit majd igyekszem kellő hatékonysággal rejtegetni, nehogy meglincseljenek a sátánisták. Vagy a normális emberek.

Tényleg borzalmas. Nem is az a fajta rózsaszín, amire még ráfogható, hogy tulajdonképpen egészen fiatalos, hanem az, amit semmi se tud menteni. Pont olyan, mint akiknek tervezték.

A baj csak az, hogy mivel ezt remekül kommunikálja az egész küllemével a készülék, ez visszafelé is működik: aki ilyet tart a kezében, azt automatikusan olyannak nézik, mint a telefon. A konklúzió tehát az, hogy be kell festenem, vagy kesztyűbe kell rejtenem, esetleg el se mozdítani a gardróbszekrény mélyébe rejtett atombiztos széfből. Talán úgy nem szennyezné a környezetet, és az okozott sugárterhelés is elenyésző mértékűre csökkenne.

Ez utóbbi esetben viszont gyanús, hogy nehéz lenne rendeltetésszerűen használni.

Ez dilemma.

A kutya pedig nagyon néz rám; és sejtem is, hogy miért. Az előbb ettem meg az orra előtt egy tál krumplit, míg ő csak a szokásos zörgős száraztápot kapta, aminek a hangja jobb, mint az íze, pedig az is szar. Ez casus belli a javából.

Dobok neki egy uborkadarabot, hátha az felvidítja.

… 3 minutes later …

A kutya most már nem engem néz, hanem az uborkadarabot. Kitartóan és szomorúan. Várja, hogy sonkává változzon.

Az uborka tűri.